|
És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.
Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.
Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Sötétedik
Tüdő taglója, szürke menny
szelekre ül, gyüjti...
» Szeretnék szeretni
Szeretnék szeretni.
Mert nem szeretek mélyen,...
» Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hag...
» Magány
Mint héjj az almát, borít a magány,
körülkerítet...
» A magánossághoz
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba...
» Tatjána levele Anyeginhoz
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e...
|
