|
Én nem voltam akkor én.
Mégis, hová lett száz romboló éjszakám s megmosolygása annak ami van?
- Valami csendet parancsolt és csendet tertemtett agyam lázadó sikátoraiban.
És nem mosolyogtam azon, hogy szembenülünk
És hogy most kék szem, zöld ruha, keskeny kéz s ibolyacsokor delejez s hogy akarok aludni
S hogy állunk, állunk, amig úgy érzem hogy repülünk
S hogy a gondolhatlanul nagy és keringő világról s életeiről s üzleteiről mit sem akarok tudni
És azon, hogy tudom, hogy most valahova, másfelé gondolsz -
S hogy mégis reszketve, remegve fognám a percet
S hogy megöregszünk sápadtra vál, távolodik, semmibe vész ami ma a szivembe metszett -
S hogy a jövő szörnyű csapásokat nekünk is tart és hordoz...
Hogy nem mosolyogtam akkor ezeken!
Hogy megtagadva, elfelejtve régi-régi énem: születtem újra! -
Hogy lehetett? És hányszor fog még lehetni?
És meddig kell okulnom, s alázkodnom s vigasztalódnom, míg mondhatom: a tanulásnak vége
És nyugodt és isteni életemet élem...
Meddig?... Meddig?
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Pók-románc
Pók-korában jól ismertem
kegyedet.
Lenge háló...
» Kuporogva
Meleget munkáltam benned,
zugot,
hol...
» Vágyakozás a jelenre
Egy bizonyos pillanatban azt gondolta a...
» Hozzá
Asszony! rám ha veted bűbájos nagy szemed -...
» Szeretem
Szeretem az égnek csillagtáborát.
Szeretem a...
» Alkonyat
Halk, hosszú árnyak lejtenek köröttünk,
S már...
» Be szépre-nőttél bennem
Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én...
» A szerelmes
Hah kié vagy most, ki csak értem égél,
Életem,...
|
