|
Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes...
» A bátortalan szerelmes
Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt...
» Mi volna ..
Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz?
–...
» Azt mondod...
Azt mondod: egy őrangyalt ád az Isten
Minden...
» Ha látom arcát...
Ha látom arcát, boldogabb az élet,
reményem él,...
» Bujócska
Mint rendesen, ott a gitár, a helyén;
ablakban...
|
