Ne kínozz közönyöddel

Ne kinozz közönyöddel engem,
se az éveimet ne mondd.
Nehéz nyavalyában a lelkem
kiaszott, mint sárga csont.

Füstös, vak odúmban hajdan
az álom adott meleget:
mi leszek majd? ábrándoztam.
Gazdag, híres, szeretett.

Dús lettem - a vágy betellett:
cilinderem elhagyott,
még őrzök egy ó ingmellet
s divatos bokáravalót.

A hirem se kisebb: Moszkvától
a párizsi rongyosokig
nevemre a borzadás szól,
s a szitok visszhangozik.

Aztán: szerelem... Ha te csókolsz:
ajakad bádog, heve nincs.
Énbennem az érzés túlgyors,
de tebenned még rügye sincs.

Mégis: kora még keseregnem,
s ha kesergek: bánja csoda!
Aranyos fürtödként lebben
kúnhalmon a lágy laboda.

A vágy oda sarkall engem,
hol laboda száza rezeg,
s leszek újra ismeretlen
s a füstbe révedezek.

Már másról álmodom ottan,
nem érti se föld, se fű,
a nyelv ki nem ejti szavakban,
de a szív nyelvén gyönyörű.