|
Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt águ őszi fák.
Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved.
Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.
Hegedüként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Veled vagy nélküled
Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az...
» Mint mikor a nap...
Mint mikor a nap az ellátás szélére lejutván
Vis...
» Búcsú
A csöndes útra már levél pereg,
Nem bólogat a...
» Az Ezeregyéjszaka meséiből
Kesergő, bús, szerelmes panaszra mit feleljek?
E...
» Ki-kigyullad fényed
Ki-kigyullad fényed
emlékezetemben,
s mint...
» Mint sötétet...
Mint sötétet a fény -
úgy leltelek,
mint utazó...
» Péntek
Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már...
» Féltékenységféle
Mondd, hogy éltek? Gond-bajokban?
Reggel hogy...
» Nyár
A távol csillagok oly szőke fénnyel égnek.
(Anná...
|
