A levél

Ahogy először jöttél velem
új völgybe, s szemed hirtelen
összehúzta a nap s a félsz:
most merre? – bennem még így élsz.
S ma, hogy egy juhakol mögül
hallom, kiáltva mint repül
madár a szélbe, értem én,
hogy teljes ívet ír körém
az év, s a nyűtt szerelem új
forgásba lendül konokul.
Jöttünk s megyünk, láttunk tetőn
fecskét, még zöldbe reszketőn
tavaszt, s már megy a búcsúzó,
magányos teherautó
az ősz tájról. Ámde itt
révedésemből kiszakít,
min annyit töprengtem: a levél, -
megjött, s akár te, szól, beszél,
de arról, jössz-e, mit se mond.

Szavad ujjam hegyén se zsong.
A vágy, ha gyakran tétováz,
nyilvánvaló a megcsalás.
Hát forduljon az év velem,
vagy legyen más a szerelem,
akár e táj kő-mosolyát,
kegyét nem faggatom tovább,
hisz most is oly némán mereng,
fél szólni többet, mint amit jelent.