|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Leszbosz
Latin tivornyák s hellén vágyak anyja,
Leszbosz,...
» Lucy
Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem...
» Szerelmes vers
Öt ujja fon, tíz ujja köt,
két karaja átéri a...
» Ha...
Ha oly végtelen szeretsz, ahogyan én,
és...
» Lédával a tavaszban
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak...
» Mesét mondok
Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben...
» Szeressük egymást
Mosolygva várom azt a perczet,
Midőn láthatlak...
» Úgy tudlak Téged
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz....
|
