|
És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Tenger és alkonyég között
Tenger és alkonyég között
a szerelem...
» Lédával a tavaszban
Az ő testét s az enyémet is,
Óh, tavasznak...
» Napszonett
A vén díványon hentereg a Nap,
Magával hozta...
» Te sem vagy fehérebb
Érzem halántékom
kék ütőerének
ugrálását,...
» Sugár
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürüs...
» Örökzöld
Agyagból vétetett,
mondd ki a nevedet,
...
» Párzás idején
Muskotályos női száj:
lehelleted őszi...
» Szerelem-részegség
- Li Tai Po -
Langyos szél jár a palota-kerten...
|
