|
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden...
» Versek
Ilyenkor, ha nyilnak az orgonavirágok,
Sajnálom...
» Mese
Egy világvégi házban
Világszép lány lakott,
Vil...
» Valakit várok.
Valakit várok. Valakit várok.
Rideg szobámnak...
» Egy régi szerelmes Velencében
Ó mennyi szerencse
és mennyi talány!
A régi...
» Áldott csodáknak tükre a szemed
Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem...
» Ha...
Ha oly végtelen szeretsz, ahogyan én,
és...
» Szőke asszony, szőke asszony
Szőke asszony, szőke asszony,
Fehér hattyú,...
|
