|
Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszketőn suhan
A végső árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.
Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végső percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt! Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél tőlem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S hűlő kezére ráborul a férj.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Egy festett nefelejts alá
Melyet egykor hű kezekkel
Szedtem a mély...
» Oly ismerős vagy
Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna...
» Miért?
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden...
» Volnék
Volnék a hang, mely őszi ködben
Váratlanul...
» Látogatók
A házakat elnyelte a hó
az utakat befújta a...
» Tavaszi emlék
Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed...
» Szerelmes vers
Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.
Akárhogy...
» Szerettem Önt…
Szerettem Önt, és szerelmem lehet még több...
» (ismeretlen)
A jót, mit néha tettem,
Azt régen elfeledtem.
D...
|
