|
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s Te mélyükben percenkint megfogansz.
Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.
A lombos idő gallyai homolkomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.
És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – én csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved.
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Feleselő
Tudod, hogy mi a szerelem?
- hogy vele igen -...
» Haragban
Ráztál is, mint csörgőt a gyermek,
óvtál is,...
» Féltés
A bezárt Danaét érctorony és acél-
Závárok s...
» XIII. szonett
Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
Addig...
» Idomítgató
Szelíd szerettem volna lenni,
mint margaréták...
» Ányós
Nappal nem tudlak siratni,
Akkor minden vád...
» Én régi mátkám
Csupa rom és romlás a multunk
S te voltál...
» Várok rád
Várok rád tereken, utcán,
a megbeszélt...
» Találkozás
Az asszony víg, dalos volt, - kacaja,
Mint...
» A reggel langyos és arany fényében úszva
A reggel langyos és arany fényében úszva,
harmat...
» Fakadó szerelem
Szeretnék nem szeretni,
S ah mégis lángolok,
Ka...
» Én a szívemet...
Én a szívemet szétszakítottam:
ahány darabja,...
|
