|
A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!
Küldd el ezt a verset szerelmednek! | |
|
További versek honlapunkról:
» Bolygó tüzek
Nemes nők, igaz nők, szelidek környeznek,
Mondjá...
» Ó ne sirasd
Ó, ne sirasd, hogy gyönge voltál
S egy...
» Mélységben
Oly mélyen bent vagy a szivemben,
Mint mély...
» Epedő szerelem
Mind csak mese, mind csak mese,
Amit költőink...
» Az is álom volt talán?
Csendes éjben, nyári éjben
Csillagodtól...
» Két vers
l.
Annyira kellesz, hogy - látod -...
» A Csók-csatatér lovagjai
Csók-csatatéren minden éjjel,
Mikor már sok a...
» Tószunnyadó
Tószunnyadó békességgel,
elülő végtelenséggel
ó...
|
