Minden mi elválaszt

Elváltunk s minden, mi elválaszt:
éppen az egyesít;
ahány akadály, azt emeli,
szép foglalatként csak, amit
elzár előlem: kebledet, szemed,
jövőm tündöklő kincseit.


Mint lég a hangot, víz a fodrot:
a távolság szerelmemet
úgy sokszorozza, villogtatja,
erejét most mutatja meg,
torló dühét, mit nem éreztem,
míg együtt lehettem veled.


Áruló utat, anyagot
ez a messzeség ad neki,
áthatóvá, mindenütt-mindég
jelenvalóvá, ez teszi,
mint a bujkáló, észrevétlen
szellőt a fák levelei.


Ahogy a nyári föld csak este
ontja a meleget:
most hogy letűntél, én most érzem
lobogni szívemet,
most érzem tikkadtan, hogy akkor
nem is szerettelek.


Elmentél s mindig igazad lesz.
Te leszel mindig már a jobb.
Szolgálóm voltál: sorsomat most
kezedbe markolod
zsarnokin, durván és gyötörve,
ha nem is akarod.